Papp-Váry Elemérné
HITVALLÁS
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában.
Ez az én vallásom, ez az én életem, Ezért a keresztet vállaimra veszem, Ezért magamat is reá feszíttetem.
Szeretném harsogni kétkedők fülébe, Szeretném égetni reszketők lelkébe, Lángbetűkkel írni véres magyar égre:
Ez a hit a fegyver, hatalom és élet, Ezzel porba zúzod minden ellenséged, Ezzel megválthatod minden szenvedésed.
E jelszót, ha írod lobogód selymére, Ezt, ha belevésed kardod pengéjébe, Halottak országát feltámasztod véle.
Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted, Munkás, ki ennek élsz, boldog jövőd veted, Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved.
Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél, Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél, Magyar, e szent hittel mindent visszanyertél.
Mert a hit az erő, mert aki hisz, győzött, Mert az minden halál és kárhozat fölött, Az élet Urával szövetséget kötött.
Annak nincs többé rém, mitől megijedjen, Annak vas a szíve minden vésszel szemben, Minden pokol ellen, mert véle az Isten!
Annak lába nyomán zöldül a temető, Virágdíszbe borul az eltiport mező, Édes madárdaltól hangos lesz az erdő.
Napsugártól fényes lesz a házatája, Mézes a kenyere, boldogság tanyája, Minden nemzetségén az Isten áldása.
Magyar! te most árva, elhagyott, veszendő, Minden nemzetek közt lenn a földön fekvő, Magyar legyen hited s tied a jövendő.
Magyar, legyen hited és lészen országod, Minden nemzetek közt az első, az áldott, Isten amit néked címeredbe vágott.
Szíved is dobogja, szavad is hirdesse, Ajkad ezt rebegje, reggel, délben, este, Véreddé hogy váljon az ige, az eszme:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában!
József Attila
NEM! NEM! SOHA!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége Nem lehet, nem soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel, Ha eljő az idő - a magyar talpra kel, Ha eljő az idő - erős lesz a karunk, Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre, Vérkeresztet festünk majd a határkőre És mindent letiprunk! - az lesz a viadal!! - Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár, Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ Teljes egészében, mint nem is oly régen És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk! Felhatol az égig haragos szózatunk: Hazánkat akarjuk! Vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen! Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
Wass Albert
ÜZENET HAZA
Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok állása változó. És törvényei vannak a szeleknek, Esőnek, hónak, fellegeknek és nincsen ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,. ha sáska rágja is le a vetést. Ha vakond túrja is a gyökeret. A világ fölött őrködik a Rend, s nem vesz magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak; az idő lemarja a gyomokat. A víz szalad, a kő marad, A kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen, ha csattog is a baltások hada, mert erősebb a baltánál a fa, s a vérző csonkból virradó tavaszra új erdő sarjad győzedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már, s a sújtó kéz is - szent, szent jóvátétel -, hasznos anyaggá vált a föld alatt. A víz szalad, a kő marad, A kő marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlővé teszik is a földdel, nemzedékek őrváltásain jönnek majd újra boldog építők, és kiássák a fundamentumot, s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot. Jön ezer új Kőmíves Kelemen, ki nem hamuval és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szenteltvízzel és búzakenyérrel, és épít régi kőből új hazát. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentum Istentől való, és Istentől való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, de a kő marad, a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak, kik megtagadják ma a nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor is a barátjok leszek, és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kő marad, a kő marad.
És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás űz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fönt a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok, s a víz szalad és csak a kő marad, a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók. a tiszták és a békességesek. Erdők, hegyek, tanok és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik! Likasszák már az égben fönt a rostát, s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És leszen csillagfordulás megint, és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat. Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad!
Petőfi Sándor
MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy területén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A múltnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadján mi is játszottunk, S mienk volt a legkisebb szerep; Úgy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete; Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét. S saját testvéreink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.
REMÉNYIK SÁNDOR
A CSONKA TEST
Kezét-lábát a gyilkosok levágták És otthagyták a vadon közepén, S szóltak hozzá: nosza, munkára fel! S szóltak hozzá gúnnyal: most járj, ha tudsz, legény! És tovább álltak a sötét haramják.
És keze-lába-nincs nyomorék Ott vergődik a vadon közepén, És kínjában a csillagokat nézi Ínsége rettenetes éjjelén, - Míg egyszer csak megindul.
Megindul úgy, hogy nem kell neki láb, Mint kőszirt, mit vihar meglökött, A meredélyen úgy zuhan alább. Útját jelzi a sok-sok omló rög, S közeledtét a rebbent madarak: Mert, mint a végítélet dübörög.
Talán, mire a völgyfenékre ér, Ezer szilánkba zúzza önmagát, De azt is, aki szembejő vele, És azt is, akit útjában talált, S akire sziklasúllyal rá fog esni, Mert megindult tagjait keresni!
Hangay Sándor
MAGYARNAK LENNI...
Magyarnak lenni - szép! Magyarnak lenni - jó! Magyarnak lenni - rossz! Magyarnak lenni - fáj! Magyarnak lenni - nagy! Áldott légy Istenem Amiért magyar vagyok!
Sajó Sándor
TRIANON
Trianon! Kik itt most búsan, csüggedezve járnak, E félig élők, félig síri árnyak, Ez embertölgyek, kínban sorvadók, Kik rothadozva siratják a múltat, E gyermekbimbók, sírba hervadók, Kik mosolyogni még meg sem tanultak, Kik nem tudnak már, csak sóhajtani: Mind, mind Trianon áldozatai.
Trianon! A Végzet szól és lelkendezve mondja: Megyünk mi még ama Trianonba! Ki ott dőzsöl most vad gőgben buján, Ott messze, túl a germán óriáson: Hajh, számadásra vonja még Turán És felmutatja, mi van itt rováson! Nyugatra zúdul Napkelet fia: Ott él az átok, - meg kell halnia!
Trianon! E szó vijjog, mint gyásztenger sirálya, Körmét mint karvaly agyba, szívbe vájja, Ma: szenvedésben vergődő fohász, Sorvasztó szégyen, sápasztó gyalázat, De holnap, - holnap dacra lángolás, Melytől keservünk rettenetre lázad, És bosszú, melyben nem lesz irgalom, - Én népem készülj! ... Jelszó: Trianon.
Szathmáry István
TRIANONT LEDÖNTJÜK
Árpád büszke népe, soha ne feledd: Csonka, rab hazában élned nem lehet, Szégyen lenne sorsod, becstelen halál, Hogyha szolganépként láncot hordanál. Ellenség tiporja most a szent rögöt, Melyet hős apáid vére öntözött, Hős apáid vére nem hiába hullt: Nagy, szabad hazáról szól a drága múlt.
Szép turul feszítsd ki végre szárnyadat, Hosszú téli éjre is jő virradat, Hajnal fénye vár majd, nem sötét ború, Kárpátok hegyorma, égi koszorú. Új munkába kezdjen milliónyi kar, Új, nagy eskü zengjen, mint a szélvihar, Hisz velünk az Isten és az ősi jog: Trianont ledöntjük, zászlónk győzni fog |